2014. július 14., hétfő

Summer

Leguggolok a félhomályban, parkoló, kirúzsozom a szám.
Sietnem kell, feszítem a bicepszem, tekintetek a restik teraszáról, oldalra csapom a hajam. Itt az arcom!
Ruhám röppen, beakad, lecsúszik.

Örömmel vásárolok, könnyedén fizetek.
A tárcámban idegen pénz. Nyavalyás euró tizenhét, kell a fenének.
 
A pláza északi oldala el alakú, üvegből, a mélyedés felett tető, cigizős, naptól elbújós. A szemaforos nagykereszteződés ereszti a népet ‒ remegnek a sárgák, fehérek, kékek ‒, autókat, azok a szemközti tükrös falon megnyúlnak, elfordulnak, játék a forróságban.
A digitális óra rendszeres pontossággal hőmérőre vált: harmincnégy.

Átköltözött ide, a pláza bejáratához, a két forgóajtó közé; zselézett haj, alkarján tetkó. Arca agyonmosott, szárított, újravasalt ing.
Mosolyog, mindenkire, rám jobban. Átnézek rajta, ne higgye, hogy fontos nekem. Besorakozok a forgóajtón átkelőkhöz.
Kotrom az érméket a vesztibülben, kiszedem az euró tizenhetet, kimegyek.
‒ Kimaradt ez a kis pénzecske, maga tudni fogja, mi legyen vele.
A Nota Benét a francia mankóhoz szorítja, kivillantja műfogsorát, széttárja tenyerét, beleszórom az aprót, rándul a hüvelykujja, fél, hogy a pénze elgurul, a kisujjamat érinti. Szokatlan ez, nem kívánatos, lesütöm a szemem.
Ha utazom, mindig találkozok valamelyikükkel, legtöbbször vele: adok egy eurót, és a szerencsére gondolok, hogy legyen.
Talán azt kellene mondanom: holnap utazom.
Minek barátkoznék vele, jó, hogy újra láttam.

Lábam a többi láb között a gumiszőnyegen.

Tele van a pénztárcám érmékkel, neki egy hétre is elég lenne, a nejlontáskáim finomságokkal.
Átvágok a butikok mellett.
A telefonszolgáltató szürke, puha szőnyegén meztelen combú lány legyezi magát, negyedik a sorban.
Három pénzautomata van a szuper- market előtt, itt is sorban állnak, idegesek, várnak.
Lépcsők, nem jut eszembe melyik szinten hagytam az autóm.

Kanyargok lefelé a parkolóból, kifizetem a díjat, a kijáratnál előnyt adok egy fehér béemvének.
Rátérek a pláza melletti körforgalomra.
Bekapcsolom a rádiót: Calvin Harris, Summer.

Becsatolom a biztonsági övet, feltekerem a hangerőt, az ablakot teljesen leeresztem.
Szeretem, ha a hajam röpköd, mikor vezetek.
Irányít a zene a következő körforgalom felé.



Nota Bene - a hajléktalanokat segítő utcai lap Szlovákiában
http://www.notabene.sk/?casopis



2014. július 2., szerda

                                            


                                            

                                          (és reggel fésülködöm)

                                             Tizenegy ágyam


                                             Parázs fröccsen,
                                             ég a dunyhavég.
                                             Pockok ugrálnak,
                                             bogarak futkosnak.

                                             Újra villog a tűz
                                             és loccsan a víz.
                                             Még ártatlan
                                             a büdös szag.

                                             Lábam rothad.
                                             Szemközt a vizelet
                                             szagát sejtő királynő
                                             vadul lecsap.

                                             Zöld tapétás szoba,
                                             a sarokban kübli,
                                             letakarva.
                                             Ágyon bizonyítás.

                                             Ráfekszik a betolakodó.
                                             Plafont nézi.
                                             Halálra gondol.
                                             Nagyanyám hal aznap.

                                             Latolgatom: ma, vagy
                                             holnap. A félig lehúzott
                                             redőny alól halott
                                             lábai rémítenek.

                                             Hajam piros a vértől,
                                             párnám magas a széltől.
                                             Szobámon idegenek
                                             haladnak.

                                             Mások ágya, háza.
                                             Belendülök, mint örökmozgó.
                                             Ezüstöket, aranyakat rá!
                                             Lopjanak meg!

                                             Szekrényről emelem le,
                                             hogy bakancsom lehúzva,
                                             ráfeküdjek, megpihenjek.
                                             Küszöbről figyelnek.

                                             Szűk a tér. Mellettem
                                             ablakom, retikülöm:
                                             társaim. Ha baj lesz,
                                             szaladhassak.

                                             Magamra hajtom
                                             a bárány bőrét, puha,
                                             szeret. Ezért alszom
                                             olyan gyorsan el.